Az Indiából érkező televíziós sorozatok egyre több magyar tévénézőt kötnek a képernyők elé. A szokatlan történetek, a lenyűgöző tájak és a keleti szokások lenyűgözik az indiai sorozatok rajongóit, de a hölgyek különös figyelmet szentelnek az indiai nők csodaszép és számunkra szokatlan ékszereinek is. Cikksorozatunk az indiai ékszerkultúra világába kalauzolja az olvasót, ahol csodás keleti ékszerekkel és drágakövekkel ismerkedhet meg.

Az ékszerek az ősidőktől fogva fontos szerepet töltöttek be India mindennapi életében, tárgyi bizonyítékok vannak rá, hogy az indiaiak már az Indus völgyi civilizációban – tehát mintegy 2500 évvel Krisztus születése előtt – különféle ékességekkel, cicomákkal díszítették fel testüket. Bár a hagyományok azóta jelentős átalakuláson mentek keresztül, az ékszerek ma is nélkülözhetetlen részei a vallásos, regionális és társadalmi életnek.

Dél-Indiában mind a mai napig, az ékszerek viseletének egyik fő funkciója a gonosz távol tartása. A drágaköveket elsősorban az állatövi jegyekkel kapcsolják össze, ugyanis az asztrológusok és a numerológusok vallják, hogy ha helyesen használják a megfelelő ékszert, a rezgést kibocsátó drágaköveknek, fémeknek gyógyhatásuk van. A dél-indiaiak a díszítéseknél felhasználják számos mítoszuk alakját is. Leghíresebb drágakövük a mesebeli csintámani, amely minden vágyat valóra vált.

Napjainkban a színpompás, drágakövekkel és zománccal díszített arany ékszerek a legkedveltebbek. Az indiai ember számára az arany az isteni tökéletességet jelképezi, a napfényt szimbolizálja. Úgy tartják, hogy mindent képes megtisztítani, amihez hozzáér, emiatt az arany ékszereket közvetlenül a bőrükön viselik. Az indiai ékszerkészítők leggyakrabban aranyat és ezüstöt használnak alkotásaikhoz. Az utóbbi használatának az egyik oka, hogy az ezüst hűsítő hatású, másrészt a bokapereceket, melyek könnyen bepiszkolódnak arany helyett szívesebben készítik ezüstből.

Aventurin – az indiai jade

Az aventurin nevezetű drágakövet gyakran összekeverik a jade ékkővel, mert hasonló, zöld színük van, azonban ez a két kristály jelentősen különbözik egymástól. Az aventurin, melyet „indiai jade” néven is emlegetnek, nem csak az ékszerkészítésben és a kristályterápiák során használatos. A kozmetikában, a bőr- és hajápolásban is alkalmazzák ezt a drágakövet. A különféle allergiás reakciók, csontfájdalmak, sebek, sebhelyek gyógyításában is nagy sikereket érhetőek el az aventurin segítségével.

Az indiai jade torokra és hangszálakra való hatása már nagyon régóta ismert. Nem is csoda hát, hogy az énekesek, énekművészek gyakran viselnek aventurin nyakékeket, medálokat.

A hiedelmek szerint az aventurin segít megszabadulni a nyugtalanságtól, a félelmektől vagy a szégyenérzettől. Növeli a lelki egyensúlyt és az optimizmusra is pozitív hatással van.

Topáz – a bölcsesség köve

Az ókori görögök irataiból kiderült, hogy a nép körében elterjedt hiedelem szerit a topáz fizikai és lelki erővel ruházta fel a kő viselőjét, éppen ezért gyakran ajándékozták olyan ajándékként is, melynek feladata az ajándékozott kiengesztelése vagy felvidítása volt. Indiában a topáz története kicsit másmilyen – a hiedelem szerint a topáz bölcsességgel és hosszú élettel ruházza fel viselőjét, ha az a topázt a szívéhez közel viseli.

A topáz domináns színe a barna, de találkozhatunk kék, zöld, lila, sárga, narancssárga, rózsaszín vagy piros színű topázokkal is. Az indiai nők körében mindegyik változat kedvelt ékszerkőnek számít.

Az Indiából érkező televíziós sorozatok egyre több magyar tévénézőt kötnek a képernyők elé. A szokatlan történetek, a lenyűgöző tájak és a keleti szokások lenyűgözik az indiai sorozatok rajongóit, de a hölgyek különös figyelmet szentelnek az indiai nők csodaszép és számunkra szokatlan ékszereinek is. Cikksorozatunk az indiai ékszerkultúra világába kalauzolja az olvasót, ahol csodás keleti ékszerekkel és drágakövekkel ismerkedhet meg.

India hírhedt története kihatott az indiai nép életének minden területére, többek között az ékszerek stílusára is, mely stílus napjainkig fennmaradt. Szinte hihetetlen, de az indiai ékszerek története több mint 5000 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Az indiaiak már időszámításunk előtt is viseltek ékszereket testük ékesítésére, melyek aranyból, ezüstből és drágakövekből készültek.

A legelső ékszerek amulettek voltak, melyeket a gonosz elleni védelem érdekében, illetve a hatalom szimbólumaként viseltek. A férfiak ezekkel a díszekkel az ellenségeik feletti hatalmukat fejezték ki. Egyes ékességeket, például bizonyos fejdíszeket, csak kiváltságos társadalmi csoport tagjai viselhettek, akik örökölték, vagy megszerezték erre a jogot. A legelső ékszerek virágokból, legtöbbször orchideákból készültek, melyeket a férfiak és fiúk a fülcimpájukba fúrt lyukba helyeztek. A fém, csont vagy kristály ékszerek ugyancsak a fülcimpákat díszítették. A megölt ellenség fejéről levágott haj szintén értékes férfidísz volt, de kedvelt testdíszek voltak a tigriskarmok, meg a különböző állatok szarvai is. Az északkelet-indiai naga törzs tagjai még ma is őrzik ezeket a hagyományokat.

Az évezredek során Indiában annyira elterjedt a különféle testdíszek, ékszerek viselete, hogy ékszereik ma már szembetűnőbbek, mint az ugyancsak rendkívül színes öltözékük. Az ékszerezettség számukra teljesen természetes, ám hogy milyen díszeket öltenek magukra, azt a kaszti és vallási hovatartozásuk határozza meg, de a választás függ a megjelenés helyszínétől, valamint attól is, hogy milyen szertartáson, ünnepi eseményen, társadalmi összejövetelen vesznek részt.

Az indiai ékszerek stílusa és kinézete eltérő, attól függően, hogy az ország melyik részéről van szó. Minden régiónak megvan a sajátos ékszerviselete, mely sehol máshol a világon nem található meg. Például Oris és Andhra Pradesh tartományok a csodás filigrán ékszereikről ismertek, Rajasthan régió a zománcozott ékszerekről híres, Delhi környékére pedig a kundan nevezetű esküvői ékszerkülönlegességek jellemzőek.

Az indiaiak szinte minden testrészükön viselnek valamilyen ékszert. Már a régi időkben is nyakékekkel emelték ki a nyak szépségét, gyűrűket, karkötőket és bokapereceket viseltek, melyek megmunkálatlan kőből és fémből készültek. Az idő múlásával egyre több csiszolt fémből készült, főként arany és ezüst ékszer jelent meg. Az indiaiak voltak az elsők a történelem során, akik meg tudták különböztetni a drágaköveket a féldrágakövektől. Sok uralkodó és király viselt ékszert, hogy ezáltal az isteneikhez hasonlítsanak. Minden dísz, a gyűrűktől kezdve, a nyakékeken, bokapereceken, fülbevalókon, és karpereceken keresztül, egészen a koronákig, nemesfémekből és drágakövekből készült.

Az indiai ékszereket a legkülönfélébb mintázatok jellemzik, különféle stílusokban. A gyűrűket, karkötőket, nyakláncokat, öveket, koronákat, diadémokat a növényvilágból vett változatos motívumokkal – bimbókkal, virágokkal, szirmokkal, levelekkel – díszítették, az állatalakok közül leginkább a mitológiai történetek szereplői voltak népszerűek, mint például a kígyószerű lények, a vízi szörnyek, a makarák vagy a félig ember, félig madár lény, a garuda. Az ékszereken kívül a test ékesítéseként szolgáltak a nyakban és a hajban hordott virágfüzérek is.

Indiát a történelem során több cári család is uralta. Minden család meghagyta a maga pecsétjét az ékszerek stílusán és viselési szokásain.

Még ma is, a modern világban, a tradicionális stílusú ékszerek a legkeresettebbek az indiai vásárlók körében. Az indiai ékszerpiacot a tradicionális és a modern stílus elegye jellemzi. Az ékszerek főként ezüstből és aranyból készülnek és drágakövekkel vannak díszítve.

Valljuk be, manapság a férfiaknak igazán könnyű dolguk van, ha nőnapi ajándékot szeretnének vásárolni kedvesüknek, édesanyjuknak, vagy kislányuknak! Cikkeinkből már kiderült, hogy a nők és a lányok imádják az ékszereket, ezért érdemes lehet őket meglepni a Hári Ékszerkészítő Műhely valamely csodás termékével. A hölgyek azonban szeretik és értékelik a személyre szóló meglepetéseket is, így hatásnövelőként a nálunk vásárolt ékszer mellé kézzel írott képeslappal kedveskedjünk nekik!

A nőnap rövid története

A nőnaphoz vezető út első megállója 1857. március 8. volt, amikor New York utcáin 40.000 varrónő tüntetett a megfelelő munkakörülményekért és magasabb fizetésért. A következő lépés majdnem tíz évvel később, 1866 szeptemberében következett be, amikor is megszületett a határozat a nők hivatásszerű munkavégzéséről. Ezzel akarták megszüntetni a nők beskatulyázását, miszerint otthon a helyük. 1899-ben aztán egy Clara Zetkin nevezetű hölgy beszédet tartott, melyben a nők munkavégzési jogát, részvételét az országos és nemzetközi eseményekben és védelmét hirdette.

Mindezen események eredményeképp 1909-ben lezajlott az első nőnap az Amerikai Egyesült Államokban, ami február utolsó vasárnapjára esett. A továbbfejlődés 1910-ben következett be, ekkor a női választójogért tartották meg az ünnepet, melyet el is fogadtak, de a pontos dátum nem került meghatározásra. Az utolsó lépés Oroszországhoz köthető, ahol 1917. március 8-án (amely a juliánus naptár szerint február utolsó vasárnapja volt) a nők fellázadtak és békéért tüntettek. Ezt követően, de nem ennek okán, II. Miklós cár lemondásával megalakult a polgári kormány, és a nők pedig szavazójogot kaptak. A nőnap dátuma így véglegessé vált, és azóta is március 8. a nők nemzetközileg elismert ünnepe.

Idézetek, versikék az ékszer mellé

Ha már kiválasztottad kínálatunkból a megfelelő ékszert, mellyel hölgy ismerősödet kívánod meglepni, akkor már csak annyi a feladatod, hogy vegyél neki egy szép üdvözlőlapot, melyre saját jókívánságaidat írhatod, de gazdagíthatod a meglepetést egy jól kiválasztott idézettel is. Csokorba szedtünk néhány nőnapi köszöntőt, hogy ezzel is megkönnyítsük a dolgodat.

Tavasz hajnalán

Róluk emlékezünk,

A nőkről, kiknek

Életünk köszönhetjük.

Ki mindent

Megtesz értünk, a nő,

Dajkál, ápol,

És felnevel ő.

Hálánk szálljon

Lányra, anyára,

Ki a családot

Összetartja.

Szépséges nők,

Jó asszonyok,

Kívánunk boldog,

Víg nőnapot.

(Kéri János: Nőnapi köszöntő)

–—•—•—•

Te vagy a nő! Te nem vagy ember és nem közülünk való. A becézés és imádás új szavait találtuk ki érted, a halál új formáit, és szaggattuk az élet kereteit, hogy Te többet élhess. Hegyeket bontottunk le, hogy messzibb lássál. Kitaláltuk a telefont, hogy felhívhassad ágyadból a kedvesedet. Hajót csináltunk, hogy megállhass az esti szélben a jachton, lila fátylakban, kissé hunyorítva a szemed. Megépítettük a szibériai expresszt, mert hátha egyszer kedved lesz arra járni. Komoly nagy népek jogrendszert alkottak, hogy Te egyszer megtaposd. Isteneket faragtunk és hittünk, hogy érted megtagadjuk őket, s túl minden képén az Istenségnek, mellünket verve feléd tartottuk ajkainkat: Te vagy a Fény!

(Márai Sándor)

–——•—•—•

A nő a gyötrelem és a szenvedés forrása, ugyanakkor az örömé és a szépségé is. Ebből következik, hogy aki megtalálja hozzá a kulcsot, sohasem tudja, mit nyit ki, a pokol vagy a mennyország kapuját.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

–——•—•—•

A nő átmeneti lény az ember és az angyal között.

(Honoré de Balzac)

–——•—•—•

Mi a nő nekünk? Az egész világ maga, a szüntelen változás,

Az anya, akinek testén át e világba léptünk, az első és végtelen önfeláldozás.

Ő őrzi első lépteink, törli le könnyeink, testéből etet, szeretetéből nevel,

Mindig megbocsát, ha kell és soha nem enged el, ő a fény, a meleg és minden ami jó,

semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható.

Ahogy tudatunk lassan a világra nyílik, ő maga is átalakul, megváltozik.

Előbb éteri szépség, ideál, trubadúrok álma, költők ihletője, szerelem és őrület forrása,

Majd társunk a jóban és rosszban, életünk néma napszámosa,

Vetett ágy, vasalt ing, étel és ital, kedvesség, szerelem, a test gyönyöre, az apokalipszis kínja és a mennyország ígérete.

Mindez ő, egy személyben, lelkünk másik fele, aki értünk létezik és mi őérte.

Köszöntöm hát őket, a nőket, kívánom nekik mindazt a szépet, amit érettünk ma és minden nap önként megtesznek.

(Szalai Pál: Nőnapi köszöntő)

–—•—•—•—

Te vagy a szín középen,

Az életemben, s bennem,

Nélküled szürke lenne minden,

Boldog Nőnapot Szerelmem.

(Nőnapi köszöntő versike)

–——•—•—•

Lágy szellők hangját hallgatom

a nőnapon, a nőnapon.

most néhány szót kell mondanom,

ez alkalom, ez alkalom…

Mert nincs annál szebb álomkép,

úgy gondolom, úgy gondolom.

Ha kezünk fogja női kéz,

ezt jól tudom, ezt jól tudom…

(Nőnapi köszöntő versike)

Ma már Magyarországon is mindenki tudja, hogy február 14-én illik ajándékkal meglepni a szerelmünket, hiszen ez a szerelmesek napja. Már egész január elejétől reklámok és szórólapok hirdetik, hol vásároljunk, és mit vásároljunk. Főképpen arra hívja fel mindenki a figyelmünket, hogy még véletlenül se felejtsük el a Valentin-napot, mert párunk biztos duzzogással áll majd rajtunk bosszút! Cikkünkben az ünnep eredetének járunk utána.

Rossz nyelvek szerint az amerikai ékszerészek, ajándék- és virágkereskedők kreálták ezt a napot, hogy növeljék a decemberi ünnepeket követően megcsappant bevételüket. Valóban ekkora fantáziájuk lenne?

A katolikus naptárakban február 14-ét valójában Szent Bálint napjaként tartják számon. A Bálint tulajdonképpen a Valentin név magyar megfelelője, innen ered a kettős elnevezés. Szent Bálint római pap a III. században élt. A hiedelem szerint szokása volt, hogy az általa összeadott jegyeseknek a saját kertjéből szedett virágcsokorral kedveskedett. Egy másik legenda arról számol be, hogy Szent Bálint titokban adta össze a jegyeseket. Keresztény hitéért börtönbe vetették, ahol kivégzése előtt visszaadta a börtönőr lányának látását.

Ha még messzebb megyünk a történelemben, akkor a pogány hagyományokban is megtaláljuk ezt az ünnepet. Az ókori Rómában február közepén tartották meg Lupercus pásztoristen napját. Ezen a napon a fiatalok sorshúzással próbálták meg eldönteni, hogy kinek ki lesz a jövendőbeli párja. Később a keresztény egyház a házasodni készülőknek erre a napra állított védőszentet. Gelasius pápa 496-ban rendelte el, hogy Szent Bálint napját február 14-én ünnepeljék, majd a XIV. században már Angliában és Franciaországban is elterjedt a házasulandók védőszentjének tisztelete. Gyakran időzítették a fiatalok ekkorra a leánykérést, illetve az eljegyzést, ezzel is kérve Szent Bálint áldomását szerelmükre.

Ma már nálunk is egyre többen ünneplik meg Szent Bálint ünnepét, azaz a Valentin napot, sőt, még ma sem ritka, hogy a lánykérést erre a napra időzítik. Bárhonnan ered is az ünnep, az tény, hogy szerelmünk megajándékozására egyetlen jó alkalmat sem érdemes kihagyni. Míg az 1700-as években a Valentin-verseskötetek voltak divatosak, a XIX. században pedig üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak a szerelmesek, a második világháború után virággal és ajándékokkal bővült a meglepetések sora. Ma már az ékszer számít az egyik fő ajándéknak, mellyel főleg a férfiak lepik meg kedvesüket, de egyre gyakrabban választanak a hölgyek is valamilyen divatos ékszert párjuknak.

A Hári Ékszerkészítő Műhely is kiveszi a részét a Valentin-napi készülődésből, kínálatunkban rengeteg gyönyörű ékszert találhat az, aki valami igazán gyönyörű ajándékkal szeretné meglepni a kedvesét. Remek meglepetés lehet az aranyból készült, fehér és zöldes színű drágakővel ékesített, különleges fülbevaló, de az állatbarátoknak mopszos fülbevalóval is kedveskedhetünk. Akik lánykérést terveznek a szerelmesek ünnepére, gyémántgyűrű kínálatunkban biztos megtalálják a megfelelő eljegyzési gyűrűt.

Minden történelmi korszak ékszerei különlegesek valamilyen szempontból. Nincs ez másként a római ékszereknél sem. Ezek a darabok magukon viselik a kor technikai lehetőségeit, és szimbólumait.

A római ékszerek anyaguk jellegzetességéről híresek, ami meghatározta a díszítő hatást és látványvilágot is. A választott forma az alapanyag megmunkálhatóságától, alakíthatóságától függött, így a nemes anyagú ékszerek formáinak utánzására csak bizonyos korlátok között volt lehetőség. Ékszerként sokféle alapanyagot felhasználtak: elsősorban a fémeket (aranyat, ezüstöt, bronzot) kedvelték, de készült ékszer vasból, üvegből, üvegpasztából is. A szerves anyagok közül állatcsontot, borostyánt használtak fel.

További díszítésre szolgálhattak drágakövek, illetve az ezeket utánzó színezett üvegpaszták, igazgyöngyök, ritkábban kagylók, csigák és még egyes esetekben korallok is. Az anyagfajtákat az uralkodó stílusirányzatnak megfelelően választották meg, de gyakran több anyagot is kombinálták egymással.

A legbecsesebb ékszereket a római kézművesek is leginkább aranyból készítették. A nap fényét visszatükröző fém nem csak ritkasága, hanem értéke miatt is közkedvelt volt. Ékszerként történő felhasználásában szerepet játszott könnyű alakíthatósága, valamint a számtalan megmunkálási lehetősége is. Kiegészítő anyagként a smaragdot vagy, ha erre nem volt lehetőség, akkor a zöld színű üvegpasztát, illetve az igazgyöngyöt alkalmazták, de használtak más drágaköveket, például zafírt, ametisztet, gránátot is. A könnyebben megfizethető fémekből, ezüstből és bronzból készült ékszerek formái némi eltéréssel a legegyszerűbb arany ékszereket utánozták.

A többféle hatás eredményeképpen létrejött ékszerek stílusában alapvetően három nagy korszakot lehet megkülönböztetni, ám nem mondhatjuk, hogy nagy váltás volt ezen időszakok között.

Az első periódus folyamán, a kora-császárkorban az arany ékszerek készítői részben folytatták a hagyományokat, egy részt az etruszk aranyművesség technikáihoz nyúltak vissza. A tradícióból a természetes elemeket és a színes kövek, gyöngyök használatát vették át.

A későbbi korra jellemző vonások körvonalai már a II. század közepétől kialakultak, de úgyszintén a korai időszak bizonyos tendenciái is továbbéltek. A másik nagy korszak jellemzői nyomokban fellelhetők a II. század második felében is, de a nagy váltás a III. század elejére vezethető.

A harmadik korszaknak csak egyes területeken volt érezhető hatásra. Jellemzője a helyi aranyművesség további fennmaradása volt. Leírhatjuk a felület mozgalmassá tételére való törekvéssel, valamint a pénzérmék (mindenekelőtt az aranypénzek) ékszer-alapanyagként történő felhasználásával.

Előtérbe került az aranylemez kivágásával, áttörésével megformált minta. A korábbi zárt, egységesebb tömegű formák feloldódtak, a minták összetettebbek lettek.

Az ékszerkészítés az ókori Egyiptomban jelent meg, mintegy 5000 évvel ezelőtt. Az egyiptomiak inkább a luxusnak hódoltak, ezért az aranyat részesítették előnyben más nemesfémekkel szemben. Az ékszer a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyet, a gazdagságot volt hivatott szimbolizálni. Bár a gazdagok életük során is viseltek ékszert, általában haláluk után is sírjukba helyezték arany ékszereiket.

A régészek számos ékszert találtak az ókori egyiptomi sírokban. Az egyik ókori vasgyöngy, melyet egy több mint 5000 éves sírban találtak, a legújabb kutatások szerint nem földi eredetű. A tudósok szerint az időszámításunk előtt 3600 évvel keletkezett ékszer az első példa az egyiptomi vashasználatra. Az ékszer több ezer évvel a vaskorszak kezdete előtt keletkezett, kozmikus eredetét pedig máig rejtély övezi.

A cső alakú ékszert még 1911-ben, egy Kairótól 70 kilométerre fekvő temetőben fedezték fel a régészek. Nem sokkal az ékszer felfedezését követően a tudósok kimutatták, hogy az ékszer nikkelben gazdag, amiből a kutatók arra következtettek, hogy az ékszer egy meteoritkőből készülhetett. Az 1980-as években a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a magas nikkeltartalom az olvasztás eredményeképpen is kialakulhatott, és egy nagyon régi fém ékszerről van szó, mely nem égi eredetű.

Tavaly azonban a Manchesteri Egyetem tudósai rácáfoltak erre az érvre, ugyanis újra megvizsgálták az ékszer egyik gyöngyét, elektronmikroszkóppal és röntgensugaras CT-szkennerrel is. Az elemzések eredményei alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a nikkelben gazdag kémiai tartalom eredetileg is az ékszer sajátossága volt, tehát nem az olvasztás következménye. Ez a friss felfedezés is a meteorelméletet támasztja alá.

A vizsgálat továbbá kimutatta azt is, hogy az ókori gyöngy úgynevezett Widmanstätten-mintát tartalmazott, amely egy jellegzetes kristályszerkezet, és kizárólag a vasmeteoritoknál található meg. A kutatás azt is kimutatta, hogy az ékszert nem magas hőfokon öntötték, hanem eredeti hőmérsékleten kovácsolták. Az első feljegyzés az egyiptomi vaskohászatról az időszámításunk előtti VI. századból való, így a szóban forgó, közel 5600 éve keletkezett fém ékszer valódi ritkaságnak számít.

Joyce Tyldesley, a Manchesteri Egyetem kutatója szerint az egyiptomiak vallási, mágikus tulajdonságokat tulajdoníthattak az égi kőnek. A vasgyöngy sírból való előkerülése szintén arra enged következtetni, milyen nagy becsben tarthatta az ókori nép a meteoritot. Nem ez lenne az első égi eredetű lelet, melyre a régészek rábukkantak. Egyes kutatók szerint a nácik által Európába hozott Buddha-szobor is meteoritból készülhetett.

Az első ékszereket az afrikai emberek viselték. A tudósok, kutatók Blombos Cave-ben csigahéjakból készült, felfűzött gyöngyöket fedeztek fel. Az ékszert feltételezhetően 75.000 évvel ezelőtt készítették, Kenyában pedig egy 40.000 éves, lyukasztott strucctojásból készült ékszerre bukkantak a régészek.

Afrikán kívül Cro-Magnonban tártak fel ősi nyakláncokat és karpereceket. Az ékszerek madzagra vagy állati inakra felfűzött fogakból, csontokból, bogyókból, kagylókból, csigaházakból és kövekből készültek. Dél-Oroszországban mamutagyarból faragott karkötőket viseltek.

Egyiptomi ékszerek

Az egyiptomiak ékszerei a gazdagságot, fényűzést, hatalmat voltak hivatottak jelképezni. Éppen ezért, minden nemesfém közül az aranyat részesítették legnagyobb előnyben. Az arany mellett színes üvegeket és drágaköveket is felhasználtak az ékszerek díszítéséhez. A nők az ünnepségeken finoman kidolgozott, arany vagy ezüst ékszereket viseltek. A drágakő vagy üveg színének különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak. A zöld szín a termékenységet jelképezte, ezért főleg fiatal nők viseltek zöld drágaköveket, például smaragdot. Az egyiptomi ékszereket főként föníciai és török mintákkal díszítették az ötvösök.

Mezopotámiai ékszerek

Mezopotámiában a férfiak és a nők is nagy mennyiségű ékszert viseltek. Kedvelt ékszerek voltak az amulettek, bokaperecek, nyakláncok és a gyűrűk. Az ékszereket főleg arany lemezből készítették, melybe élénk színű köveket rögzítettek, mint amilyen az achát, a karneol vagy a jáspiskő. A leggyakrabban előforduló formák a levél és a szőlőfürt. Az ékszerkészítők nem csak emberek számára készítettek ékszereket, a szobrokat is nemesfémből készült ékszerekkel díszítették.

Görög ékszerek

A görögök időszámításunk előtt 1600 körül kezdtek el aranyból készült, drágakövekkel díszített ékszereket viselni. A legkedveltebb drágakő az ametiszt és a smaragd volt, de szívesen díszítették gyönggyel is az ékszereiket. A görög ékszereket az egyszerűség, letisztultság jellemezte. Az ókori görögök ritkán viseltek ékszert, főleg különleges alkalmakkor öltöttek magukra egy-egy darabot.  Az ékszer ajándékozása gyakorinak számított, főleg a nők kaptak ékszert, mellyel az ajándékozó saját társadalmi státuszára és gazdagságára próbálta felhívni a hölgy figyelmét. A nők az ékszereket főként esztétikai okokból viselték, de egyes hiedelmek szerint az ékszerek természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel viselőjüket. Ezekben az időkben a legtöbb ékszer aranyból és ezüstből készült, elefántcsonttal és drágakövekkel kirakva, azonban bronz és agyag ékszert is nagy számban készítettek az ötvösök. Kétféle stílusú ékszer létezett, öntött és kovácsolt ékszer. Öntésnél kő vagy agyag öntőformát alkalmaztak. Az ékszereket azonban leggyakrabban kovácsolták. A fémet megfelelő vastagságúra kalapálták, majd mintákat véstek bele. A leggyakoribb díszítőelemek a különféle ázsiai motívumok voltak.

Római ékszerek

A rómaiak sokféle anyagot használtak az ékszerkészítésben. Az arany, a bronz és a csont is kedvelt alapanyagok voltak, melyeket üveggel, smaragddal, borostyánkővel vagy gyönggyel díszítettek. A rómaiak Sri-Lanka területeiről importálták az ékszerkészítésben használt zafírt és indiai gyémántot. A brossokat, nyakláncokat, fülbevalókat és karkötőket főként aranyból készítették. A nők sok ékszert viseltek, míg a férfiak jellemző ékszere a gyűrű volt. A férfiak főleg pecsétgyűrűt viseltek, melybe egy vésett drágakő volt belefoglalva. A pecsétgyűrű a dokumentumok hitelesítésére szolgált.

Az első testékszerek a többi ékszertípushoz hasonlóan, kagylókból és csigákból készültek, és viselőjüknek a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyéről vallottak. Ma már a bőrünkbe ültetett, szövetbarát fémből készült ékszernek esztétikai szerepe van, kifejezhetjük velük vagányságunkat, elkápráztathatjuk, vagy épp felháboríthatjuk környezetünket. Következő cikkünk a piercing történetének jár utána.

Piercing már nagyon régóta létezik. Már az őskorban is viseltek testékszereket, de ekkor még szigorú funkciójuk volt, nem csak esztétikai célokat szolgáltak. A piercing feladata volt, hogy meghatározza viselőjének a közösségben betöltött rangját, szerepét, munkáját. Napjainkban a testékszereket főként vallási vagy spirituális okokból viselik, de találkozhatunk olyan emberrel is, aki önmaga kifejezésére, vagy az ékszer esztétikai értéke miatt hordja őket.

A történelem során az ember a testét különféle anyagokkal díszítette. A testékszerek először természetes anyagokból, fából, csontból és bőrből készültek, de később megjelentek a nemesfémekből, aranyból, ezüstből készült, drágakövekkel díszített változatok is.

A testékszer nem a modern kor találmánya, a történelem során az emberek a testük különböző részein viseltek ékszereket. Egyiptomban a királynők viseltek köldökpiercingeket, az ókori Rómában viszont ez az ékszer jelképezte a férfiasságot. A testékszerek több kultúrában, például az ázsiaiban, afrikaiban, ausztráliaiban és indiaiban is megjelennek. Több afrikai népcsoport visel orrba helyezett, ezüst- vagy bambuszpálcikákat, testékszer gyanánt. Az etióp nők alsó ajkába még kiskorukban egy gallyat fűznek be, melyet házasságkötéséig visel a nő. Más törzseknél a fülcimpa teljes ívét kidíszítik, apró, ezüst fülbevalókkal. A nagyméretű arany fülbevalók a legtöbb népcsoportnál a gazdagságot jelképezik. A kayan-kenyah népcsoporthoz tartozó nők átfúrt fülcimpájukban különböző nehezékeket viselnek. Az észak- és dél-amerikai indiánok körében népszerű az alsó ajakba helyezett, tányérszerű fa ék, mely egyfajta státuszszimbólum szerepét tölti be. Számos fekete bőrű népcsoporthoz tartozó nő visel az orrában ezüst-, ébenfa- vagy bambuszpálcikát.

A piercingek egyik legvitatottabb típusa az intim testékszer. A piercinghez hasonlóan ez sem mai találmány. Már a XVII. században, XIV. Lajos korában is viseltek mellékszereket az előkelő hölgyek. Európában az intim ékszerek a XIX. században terjedtek el igazán. A monda szerint Albert herceg, Viktória királynő férje gyűrűt hordott férfiasságán, hogy megakadályozza annak kidudorodását szűk nadrág viselésekor. A legenda hatására az egyik legnépszerűbb intim piercing neve „Albert herceg” lett.

A piercinget először a homoszexuális és a szado-mazo kultúrában használták, de később a hétköznapi emberek is hordani kezdték.

A testékszer az 1970-es évek táján kialakuló punk mozgalomnak köszönhetően terjedt el igazán. A rendszer ellen tiltakozó punkok gyakran díszítették testüket, főleg arcukat különféle testékszerekkel. Céljuk a figyelemfelkeltés, megbotránkoztatás volt.

A 80-as és a 90-es évek ékszerdivatját ma retro ékszerdivatnak szokás nevezni, ugyanis a múlt század ékszerei ismét divatba jöttek, kissé modernizált, átdolgozott formában. Ezekben az években az ékszerek a gazdagságot, a csillogást jelképezték. A karkötők, fülbevalók és a nyakékek masszívak, vastagok, feltűnőek voltak. Az ékszerek főleg aranyból készültek, és hatalmas drágakövek díszítették őket.  Azonban mindezek az ékszerek mellett, ennek az időszaknak a sztárja vitathatatlanul a karika fülbevaló volt.

Az 1960-as években, a hippi korszak születésével egy időben jelentek meg a vidám, színpompás, feltűnő ékszerek, melyek egy csapásra leváltották a II. Világháború után elterjedt gyász-ékszereket. Ezek az ékszerek a középkori, reneszánsz és viktoriánus motívumokat éppúgy felhasználták, mint az ázsiai, afrikai, indiai, egyiptomi mintákat. Ekkor jelentek meg az első boka-, illetve lábujjékszerek is.

A hippi korszak ékszerei egyfajta bevezetésül szolgáltak a 80-as és 90-es évek nagy, feltűnő, színpompás és csillogó ékszerdivatjának. A lábékszerektől pedig már csak egy lépésnyire volt a testékszerek megjelenése.

Hip-hop ékszerek – A 80-as évek ékszerdivatját a hip-hop irányzat megjelenésének köszönhetjük. A laza ruházathoz feltűnően nagy, értékes, főként aranyból készült vastag láncokat, karika fülbevalókat viseltek a fiatalok. A sokszor művészien kidolgozott ékszerek és a sportruházat szokatlan kontrasztot adtak. A hosszú, súlyos láncokhoz nagyméretű, gazdagon díszített medálokat is viseltek. A 80-as években a hip-hop ékszerek fogalmát kimerítette a vaskos férfi lánc és a női karika fülbevaló, később azonban hatalmasra nőtt a választék ennek a stílusnak az ékszereiből.

Örök barátság nyaklánc – A 90-es években az amerikai fiatalok kedvenc ékszerei közé tartozott az örök barátság nyaklánc. Az ékszer lényege, hogy két külön láncon egy-egy fél szív alakú medál függött, különböző feliratokkal ellátva. A két fél medál alkotott egy egészet. Az ezüstből és aranyból készült változatok mellett bizsu formában is be lehetett szerezni ezeket az ékszereket, melyek hatalmas népszerűségnek örvendtek.

Yin-yang ékszerek – Amerikában a yin-yang szimbólummal díszített, főleg két féle nemesfémből készült ékszerek már a 90-es években divatba jöttek. Akkoriban ezeket az ékszereket még csak a divat miatt viselték, ma már főleg azok viselnek ilyen ékszereket, akik azonosulnak a szimbólum jelentésével.

Dögcédula – Az amerikai fiatalok a nyakláncukon szívesen hordták az eredetileg kutyák azonosítására szolgáló medálokat. Magyarországon ez az ékszer kevésbé volt elterjedt, de annál népszerűbb volt a katonai azonosító, azaz az úgynevezett „dögcédula”. Amerikában ez annyira népszerű volt, hogy nemesfémből is készítettek ékszerként szolgáló dögcédulákat, sőt, még drágakövekkel kirakott darabok is készültek belőle.

Testékszerek – A testékszerek használata nem a 90-es években jelent meg, történetük évezredekig nyúlik vissza. Valamennyi kultúrában és földrészen használtak testékszereket, bár viselésüknek az okai eltérőek voltak. Ezek között megtalálhatóak voltak rituális, vallási, terápiás vagy szociális okok is. A testékszerek esztétikai okokból való viselése a 90-es években terjedt el. Az amerikai fiatalok előszeretettel ékesítették magukat köldök- és nyelvpiercingekkel, illetve az egész fülcimpát elborító fülbevaló-sorral.

A XIX. század az ipari forradalommal és hatalmas társadalmi változásokkal köszöntött be, melyek mind-mind rányomták bélyegüket az ékszerdivatra. Az ipari forradalomnak köszönhetően megjelentek a tömeggyártott ékszerek, és a bizsuk megjelenésének köszönhetően többen viseltek ékszert, mint valaha.

Az ékszerkészítő mesterek fellázadtak a tömegesen gyártott ékszerek ellen, és kifinomultabb, bonyolultabb ékszereket készítettek, melyeket könnyen meg lehetett különböztetni gép által gyártott társaiktól.

Később azonban az ötvös mesterek is felismerték az olcsóbb ékszerekre való igényt, és a nemesfémekből készített mesterműveik mellett utánzatokat is gyártottak, melyeket parasztékszereknek neveztek el. Ezek az ékszerek a vidéki vásárokon, búcsúkon találtak gazdára.

Gyöngysorok – A legelterjedtebb ékszer Európa szerte a felfűzött gyöngysor volt. Ez az ékszer nem csak igazgyöngyökből állhatott, egyre elterjedtebb lett a hamis, üvegből készült gyöngy is. Magyarországon is szívesen viseltek gyöngysorokat, melyeknek külön jelentésük volt. Egyes területeken például a gyöngysorok száma a lányok életkorát jelölte. Így például 10 soros gyöngysort viselt a 10 éves leányka, 15 éves kortól pedig már 15 soros gyöngysort viseltek a lányok. Az asszonyok korát nem a gyöngy mennyiségével, hanem annak színével jelölték. Vörös gyöngyöt hordtak a 30 év felettiek, a 65 év felettiek viszont már csak fekete gyöngyöt viselhettek.

Fülbevalók – A XIX. század első felében a fülbevalókat is elkezdték olcsóbb anyagokból gyártani. A városi emberek az ékszer megfizethetőségének köszönhetően egyre gyakrabban viselték az ékszert. A parasztságnál azonban csak azokon a vidékeken terjedt el a fülbevaló viselése, ahol ezt az adott nép népviselete hagyta érvényesülni. A legnépszerűbb formák a karika és a gömb voltak, de Európa egyes országaiban már megjelentek a hosszúkás, lelógó fülbevalók is. Egyes néphiedelmek szerint a fülbevalók élesebb látást eredményeztek, de a fejfájás elmulasztására is hatásosak voltak. Magyarországon a kisfiúk egyik fülükben fülbevalót viseltek, hogy elkerüljék a rontásokat.

Karláncok – A karkötő viselése főleg a városi emberek között volt elterjedt szokás. A falusi emberek inkább csak ünnepnapokon viseltek karkötőket, ami érthető is, hiszen a kézen viselt ékszer zavarhatta őket a mindennapi munkában.

Gyűrűk – A gyűrűk viselete is sokkal elterjedtebb lett a tömeggyártás és az olcsóbb ékszerek megjelenése után. Ezt az ékszert is inkább a városi emberek viselték mindennapos ékszerként, hiszen falun a gyűrű éppúgy akadályozta a munkát, mint bármelyik más, kézen viselt vagy csüngő ékszer. Szintén a XIX. század elejére jellemző a jegygyűrű általánossá válása. Ugyan az ara már a középkorban is kapott eljegyzési gyűrűt, a XVIII. században pedig az a szokás terjedt el, hogy a pár tagjai gyűrűt cserélnek, viszont erre a célra mindig öröklött ékszert használtak. Ettől az időszaktól kezdődően viszont minden párnak saját gyűrűket készítettek az ékszerkészítők.

A XIX. század első felében dúlt a két világháború, melyek lelassították, háttérbe szorították az ékszerek fejlődését, ezért a világháborúk időszakában nem igazán lehetett ékszerdivatról beszélni. Viszont a veszteség, a fájdalom és a gyász rányomta a bélyegét a háborút követő időszak ékszereinek formáira, színére, díszítésére, és ismét elterjedtek a viktoriánus korra jellemző, úgynevezett gyász-ékszerek.