Eljegyzési krónikák: Mese egy vonatról
Paula története a nyolcvanas években játszódik. Egy igazi romantikus mese fog következni egy olyan lánykérésről, amiben fontos szerepe volt egy vonatnak.
Miután befejeztem az iskolát, Miskolcon kaptam munkát egy varrodában, ami a szülőfalumtól másfél óra vonatozásnyira volt. Minden reggel szorgalmasan felkeltem, és felültem a vonatra. Egyik ilyen reggelen egyedül ültem a kupéban, és bejött hozzám egy fiú. Hatalmasat dobbant a szívem, de nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Nem számítottam rá, hogy újra látom, de következő nap mikor felszálltam a vonatra, megpillantottam az egyik kabinban. Ekkor én ültem be hozzá, de megint csak nem szóltunk egymáshoz semmit.
A következő napokban, hetekben, minden reggel eljátszottuk ezt, mígnem ő megelégelte, és bemutatkozott nekem. Olyan hangosan dobogott a szívem, hogy biztos voltam benne, hogy ő is hallja. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgozunk, ő a kiszállító fiú. A vonatút után én autóbusszal tettem meg a gyárig fennmaradt távolságot, ő pedig gyalog, és ezért nem találkoztunk soha.
A következő hetekben folyamatosan minden reggel találkoztunk a vonaton, foglaltuk egymásnak a helyet, és az egész utat végigbeszélgettük. Nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, és hamarosan a vonaton kívül is találkozgatni kezdtünk. Eljártunk együtt szórakozni, kávézni, megismertem a baráti társaságát is. Minden csodálatosan alakult, jó páros voltunk.
Eltelt így másfél év, a kapcsolatunk egyre jobban elmélyült. Elkezdtünk beszélgetni a jövőről, hogy miként tervezzük a közös életünket. Valójában teljesen kidolgoztuk a haditervet. Úgy terveztük, hogy hamarosan eljegyezzük egymást, s egy évnyi jegyesség után összeházasodunk. Ez az egy év alatt megpróbálunk minél többet spórolni, így némi szülői segítséggel meg tudnánk vásárolni egy kisebb lakást Miskolcon, hogy ne kelljen minden nap utazgatni. Így belegondolva a tervünk olyan volt, mint egy igazi tündérmese, és már alig vártuk, hogy belekezdjünk.
A jegygyűrűket közösen választottuk ki. Végigjártuk az összes miskolci ékszerboltot, és egy arany karikagyűrű pár mellett döntöttünk. Akkor nagyon divatosak voltak az olyan jegygyűrűk, melyek külső felére kacskaringós motívumok voltak gravírozva, így mi is ezek mellett döntöttünk. A gyűrűket természetesen nem húztuk akkor egymás ujjára. A szerelmem gondosan elrakta őket, hogy majd csak azután történjen meg a gyűrűcsere, ha édesapámtól megkérte a kezem, és ő az áldását adta rá.
Mindent előre megbeszéltünk, kidolgoztuk a részelteket – én ekkor még nem is sejtettem, hogy a kedvesem egy hatalmas meglepetéssel is készül. Úgy terveztük, hogy a hét utolsó munkanapja után hazavonatozunk, és egyenesen a szülői házhoz megyünk, ahol segédkezünk előkészíteni a másnapi eljegyzési fogadást.
Fel is szálltunk a vonatra, és a szokásos kabinunk felé vettük az irányt. Odaérve úgy meglepődtem, mint még soha, a kupéban ugyanis ott ültek mindkettőnk szülei. Mi is csatlakoztunk hozzájuk. A párom megköszönte nekik, hogy eljöttek, és édesapámtól megkérte a kezem, azon a helyen, ahol egymásba szerettünk. Csodálatos érzés volt, és még ennyi év után is a hatalmába kerít az érzés, ha eszembe jut.
Mikor hazaértünk, a család női tagjai belefogtak a torta sütésbe, a férfiak pedig a bútorokat pakolták ki, hogy elférjenek az asztalok. Másnap a rokonság előtt egymás ujjára húztuk a jegygyűrűket, és ahogyan terveztük, egy év múlva össze is házasodtunk. Családot alapítottunk, és azóta is boldogan élünk.
